[ad_1]
„Az embernek valójában nem feszültségmentes állapotra van szüksége, hanem egy érdemes célért, egy szabadon választott feladatért való törekvés és küzdelem.” ~ Frankl Viktor
Néhány évvel ezelőtt a kis hegyi házikómban ültem, és egy új regényt írtam. Hideg és sötét februári délután volt. Így először is kellemesen meglepődtem, amikor megláttam, hogy valami fényes világít a hátam mögött: azt hittem, hogy kisüt a nap. De amikor megfordultam, észrevettem, hogy ég a verandám!
Mielőtt rájöttem volna, mi történik, papucsomban álltam ki a hóban, és néztem vissza a bejáratra és a lángoktól teljesen elnyelt homlokzatra.
Olyan volt, mint egy halálközeli élmény. Az agyam gyorsan leltárba vette az összes holmit, ami a most leégett házban volt – nagyjából az összes személyes holmimat. Abban a pillanatban azonban rájöttem, hogy semmi más nem számít, csak a kézirat, amelyen dolgoztam.
Órákkal később, miután a tűzoltóság elment, és még egy utolsó pillantást vetettem az otthonom szeneses romjaira, végre beültem a kocsiba Mariusszal, a border collie-mmal. (A kocsi kulcsa csoda folytán túlélte.)
Édesanyám háza felé tartottam, közel 100 mérföldre, ahol, legalábbis azt hittem, lezuhanok, sírok, berúgok, bármi. Mindenféle öngondoskodás – csokoládéban vagy kábítószerben való fürdőzés, az önsajnálat masszív engedményezése – indokoltnak tűnt ilyen körülmények között.
Szerencsére eszembe jutott, hogy némi meditáció és önhipnózis is jó ötlet lehet. És ahogy próbáltam, azonnal mélyebb megérzéseket kaptam, hogy mit tegyek.
A belső bölcsesség hangja (vagy Felsőbb Én, ha úgy akarod nevezni, amely hozzáfér a kozmikus intelligenciához) adott néhány szabályt, amelyeket be kell tartanom ahhoz, hogy a megtörtént szerencsétlenség ellenére is magas lelkiállapotban maradjak.
Ezeket a szabályokat kaptam:
Az biztos, hogy ezek a kemény szerelem szavai voltak. Nem lenne természetes, ha egy nagy válság, veszteség vagy trauma pillanataiban vigasztalást és figyelemelterelést keresünk? Mindazonáltal örökké hálás maradok, hogy a megfelelő időben kaptam ezt a másfajta inspirációt. Ellenkező esetben túl könnyű lett volna az önsajnálat, az áldozatvállalás és a pusztító minták sötét bugyrába esni.
Andersen A kis gyufacsaj című meséjében az árva gyerek utcai gyufaárusításból próbál megélni. Tél van, és szenved a dermesztő hidegtől, így végül enged a kísértésnek, hogy meggyújtsa az egyik gyufát, hogy felmelegítse a kezét.
A gyulladás pillanatában úgy érzi, mintha visszatérne néhai nagymamája nappalijába, ahol kandalló, sült vacsora és fénylő karácsonyfa várja a vendégeket. Rövid távú szökésének azonban ára van. A gyufagyújtás rabjává válik; végül minden áruját elpazarolja és meghal. Így tudunk mi is, ha engedünk a megkönnyebbülés átmeneti kísértéseinek, éljünk minden erőforrásunkkal, és lassan elpazaroljuk.
Van azonban egy magas kiút a válságból. Etimológiailag a válság szó az ógörög κρίσις-ig nyúlik vissza, ami döntést jelent. Nagy veszély, veszteség vagy fenyegetés pillanataiban kénytelenek vagyunk összpontosítani figyelmünket, és meglátni, mi számít igazán
Számomra abban a pillanatban, amikor ott álltam a hóban, és néztem, ahogy a házam ég, rájöttem, mi a legfontosabb. Már azelőtt is komolyan vettem az írást, de csak a válság idején tanultam meg, hogy lelkem hívását minden eséllyel szemben priorizáljam.
A válságból adódó lényeges döntési kérdés:
Hagyjuk, hogy életünket a múlt traumája határozza meg, vagy elég erős jövőképünk van ahhoz, hogy előre húzzon minket?
Egyszer voltam egy tudattal foglalkozó konferencián, ahol egy nagyon érdekes ötletet hoztak elő.
Sokan hallottunk az entrópiáról: a zárt fizikai rendszerek azon tendenciájáról, hogy előrehaladjanak az időben, a megnövekedett káosz felé. (Például egy jégkockát folyékony vízzé hevítenek (megnő az entrópia, mivel a molekulák szabadabban mozognak), majd felforralják (mivel a gőzben lévő molekulák még véletlenszerűbben mozognak).
Arról azonban ritkábban esik szó, hogy – a matematikai egyenletek alapján – ennek ellenereje is kell, hogy legyen.
Ezt az ellenerőt nevezzük szintrópiának. A szimmetrikus törvény lévén visszafelé halad az időben a harmónia megnövekedett szintje felé.
Feltételezik, hogy ha az entrópia irányítja a fizikai (nem élő) rendszereket, akkor a szintrópiának igaznak kell lennie a tudatra (életre), amelyet tehát valamilyen furcsa és titokzatos módon a jövőnek kell (retro-) okoznia.
Bár érdekes, először is, ez nekem nagyon is tudományos-fantasztikusnak tűnt…
Amikor azonban elkezdtem mélyebben gondolkodni a dolgon, rájöttem, mennyi gyakorlati igazság van ebben. Pszichológiailag a jövő valóban óriási harmonizáló és szervező hatással lehet jelen életünkre.
Gondoljunk például egy sportolóra, aki naponta több órát tölt a medencében fel-alá úszással. Amikor megkérdezik őket, miért csinálják ezt, azt mondják, mert az olimpiára készülnek. Az olimpia a jövőben van, de ez arra készteti a jelen úszóját, hogy szervezett és strukturált edzési rendszert kövessen, ahelyett, hogy egész nap hülyéskedne.
Az értékes jövőbeli cél életmentő hatása a pszichológia kezdetei óta dokumentált.
Viktor Frankl világhírű pszichoterapeuta…
[ad_2]
Forrás