Hogyan tanultam meg elengedni a ragaszkodást azokhoz a dolgokhoz, amelyeket szeretnék

„Azt a boldogságot, amit keresünk, nem lehet megtalálni a dolgok megragadásán, ragaszkodásán keresztül. Ezt nem lehet úgy megtalálni, ha komolyan és idegesen akarjuk, hogy a dolgok abba az irányba menjenek, amelyről azt gondoljuk, hogy boldogságot fog hozni.” ~Pema Chodron

Gyerekkoromban a szüleim elvittek engem és az öcsémet horgászni nyáron néhány családi barátommal. Az autó hátsó ülésén ülve, miközben a vidéken haladtunk, nem aggódtam a jövő miatt. Az ártatlanság ideje volt.

Ezen a bizonyos, emlékezetemből kimagasló kiránduláson próbálnám ki először a horgászatot. Azt hittem, hogy egy férget egy horogra rögzíteni durva dolog, de izgatott voltam, hogy csináljak valamit, amit a felnőttek csinálnak. Nem is tudtam, hogy ezen az úton néhány fontos életleckét fogok megtanulni.

Amikor megérkeztünk a horgászkikötőhöz, apám felajánlott egy kis horgászbotot, olyat, ami egy kisgyerek számára való. Megborzongtam. Amíg a felnőttek szorgoskodtak, én elszaladtam a horgászbotommal, és halat kerestem.

Pillanatokkal később a horgászzsinórm egy szem alakú lyukon volt, amely a dokkolón két deszka között nyílt meg. Tökéletes volt: egy kis lyuk, hogy egy kisgyerek kis halat fogjon. Leguggoltam a lyuk mellett, és a dokk alatti árnyas vízbe néztem.

Egy ideig nem történt semmi. Hirtelen megrántást éreztem a zsinóron, ami éberen ráz. Elkaptam valamit. eksztatikus voltam! Felsoroltam és láttam, hogy egy kis halat fogtam. Sajnos a dokkban lévő lyuk még kisebb volt. Ennek ellenére nem akartam elveszíteni a fogásomat.

Felnőtteket hívtam segítségért. Egymás után összegyűltek a körülöttem lévő felnőttek, hogy segítsenek átjuttatni ezt a kis halat egy kicsit kisebb lyukon. Arra kértem a felnőtteket, hogy igyekezzenek jobban, miközben küzdenek. Miközben mindannyian megpróbáltuk áthúzni a halat a lyukon, minden erejével dacosan csapkodta.

Egy idő után sikerült átverni a halat a lyukon. Mindazonáltal mindannyian lenéztük a lábunk előtt álló halat, melynek külső húsa sebhelyes volt, és már alig él. A szomorúság és a megbánás érzése kerített hatalmába. Rájöttem, hogy valami szörnyen rosszul csináltam.

„Most nem jó. Nem tudjuk megtartani – mondta határozottan az egyik felnőtt. A halat megcsonkított állapotában visszadobtuk a vízbe. A tömeg szétoszlott, mintha semmi lényeges nem történt volna. Egyedül maradtam, kábultan az élménytől. Már nem volt kedvem horgászni.

A hal emléke az évek során megmaradt bennem. Milyen gyötrelmeket kellett átélnem a halaknak és mindenki másnak aznap? Azt hittem, a hal az enyém, és nem voltam hajlandó elengedni azt, amit az enyémnek hittem. Természetesen még csak gyerek voltam – nem tudtam jobbat. Mégis megmaradt bennem a bűntudat.

Mit birtokolunk az életben? Ha megszerzünk valamit, akár erőfeszítéseinkből, akár véletlenül, valóban birtokoljuk? A miénk marad? Honnan tudhatjuk, mikor illik lazítani együgyűségünkön?

Azon a napon a hal megtanított az elengedésre. Amikor a ragaszkodás csapdájába kerülök, mások elesnek, és csak én, az aggodalmaim és vágyaim tárgya maradok. Amikor ez megtörténik, összehúzódok egy kisebb változatba, amely nem látja a nagyobb képet.

A halak megtanították az ártalmatlanság leckére is. Ha a tetteim, bármennyire is indokoltnak tartom, másoknak kárt okoznak, akkor bölcs dolog lenne abbahagyni. Mit értékelek igazán, és milyen egyéb módokon szerezhetem meg azt, amire igazán szükségem van?

Mélyebben átgondolva azt látom, hogy fiatalabb énem meg akarta tartani a sikerélményt ebben a forgatókönyvben. És ha meg tudnám őrizni ezt a sikerélményt, akkor önbecsülést nyernék. Azzal, hogy van önbecsülésem, egyfajta szeretetet tapasztalnék meg önmagam iránt. Egyáltalán nem a halról volt szó.

Azóta az esemény óta a hal sokféle formában meglátogatott. Néha személyként jelenik meg, néha projektként vagy munkaként, máskor pedig identitásként.

Nemrég úgy éreztem, közel veszek egy üzleti lehetőséget, amiért keményen dolgoztam. Miközben mély csalódást éltem át, sikerült hátrébb lépnem, és megbékéltem az esetleges veszteséggel. Emlékeztettem magam, hogy elég vagyok, és a munkám nem határozza meg, hogy ki vagyok – még akkor sem, ha az, amit csinálok, értelmet és célt ad nekem.

Az életben a siker és a kudarc ugyanannak az éremnek a két oldala. Ahhoz, hogy megismerjük a sikert, ismernünk kell a kudarcot is. Ahhoz, hogy megismerjük a kudarcot, ismernünk kell a sikert is.

Most már tudom, hogy akár kudarcot vallok, akár sikerül, az önbecsülésemet továbbra is érintetlennek találom. Az önbecsülésem részben abból fakad, hogy tudom, hogy elkerülhetetlenül növekedni fogok mind a siker, mind a kudarc miatt. Az elengedés gyakorlása lehetővé teszi számomra, hogy továbbra is a növekedés és a teljesség felé haladjak.

Van még egy lecke, amit megtanultam ebből a horgászútból, és ez a megbocsátás leckéje. Ennek az elmélkedésnek a megírásával megbocsátom magamnak azt a kárt, amit a múltban tudatlanságból elkövettem. Megszabadulok az általam hordozott bűntudattól, és úgy döntök, hogy tudatosabb életet élek.

Hihetetlen, hogy egy apró hal hogyan tud ilyen nagy leckéket adni egy kisgyereknek; olyanokat, amelyeket csak felnőttként tud teljesen integrálni.