A mosoly mellett dönts: ha az élet olyan nevetséges, nem tudsz nem nevetni

„A test a játéktól, az elme a nevetéstől, a lélek pedig az örömtől gyógyul.” ~ Ismeretlen

Ma szeretnék hálát adni két különleges Istentől kapott ajándékért, amiért hálás vagyok: a humorérzékemért és az optimizmusomért.

Életem során minden alkalommal, amikor megbotlottam és elestem, vagy belerúgtak a földbe – amikor a fenekemre vagy az arcomra landoltam, sár borítja, lüktető zúzódások és csípős horzsolások – mindig képes voltam elmosolyodni és nevetni.

2018-ban tudtam meg, hogy tizenkét éves férjem, akivel négy gyönyörű kis életet alakítottunk ki, viszonyt folytatott egy munkatársával. Előző évben hirtelen elhagyta a családot, magyarázat nélkül. De Valentin napon, minden nap közül, kiderült az igazság.

Nem tudtam nem nevetni az egész iróniáján. Olyan volt, mint valami életre szóló filmből, csak az én életem volt, és nem voltak kamerák. Ahelyett, hogy behódoltam volna a szomorúságnak, inkább nevettem azon, hogy attól kezdve minden Valentin-nap milyen nevetségesnek tűnik.

Néhány hónappal ezelőtt a hóvihar kellős közepén elkéstem egy találkozóról, és gyerekeket próbáltam berakni a kisbuszomba. Az oldalajtó beragadt, és megpróbáltam becsukni, és az egész ajtót lehúztam a furgonról.

Ott néztem a kilencéves lányomat, aki visszanézett rám, nagy pihe-puha hópelyhekkel borítva, tágra nyílt szemekkel azon a helyen, ahol az anyja tartotta a furgon ajtaját, és csak nevetni kezdtem.

Valószínűleg drága megoldás lesz, és fogalmam sem volt, hogyan fogom egyedül orvosolni a helyzetet, de nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek újra azon, milyen ostobának tűnhetett mindez annak, aki benéz. a helyzeten.

Megpróbáltam visszatenni az ajtót, még ha ideiglenesen is, hogy a kisteherautót az utca túloldalára vigyem, és a törött ajtóval rendelkező oldalt a járdára tudjam vinni, ahelyett, hogy kimennék az útsávba.

Áthúzódtam az utca túloldalára, egy helyi bár elé, és két bent tartózkodó férfi kijött, és megemlítették, hogy az ajtó nem néz ki egészen jól. Segítettek cipzárral rögzíteni az ajtót a furgon üléseihez, és lassan megpróbáltunk feljutni egy síkos, hóval borított dombra.

A fizikának, a gravitációnak és a természetnek köszönhetően ez nem fog megtörténni. Így hát elröhögtem az egész szelíd csúszdát vissza a dombról. (Senki nem volt veszélyben, mivel abban a pillanatban mi voltunk az egyetlen jármű az úton.)

Sírva fakadhattam volna, és megmutathattam volna a gyerekeimnek, hogyan kell hajtani nyomás alatt. És bár tudom, hogy néha indokoltak a könnyek, és teljesen helyénvaló a sebezhetőség és az érzelmek kimutatása, abban a pillanatban a nevetést választottam. És csak próbálkozz tovább. Ha kudarcot vallottam, egyszerűen megpróbáltam valami mást, miközben mosolyogtam.

Éppen a múlt héten, amikor közeledtem az egyik legmozgalmasabb héthez, amikor elköteleztem magam két nyilvános beszéd eljegyzésére, és egy csúcskategóriás esküvőre a hétvégén, négy gyerekem közül kettő kapott gyomorinfluenzát… mert az élet ilyen. művek. Nevettem, megráztam a fejem az időzítésen, felhúztam a csizmát, feltöltöttem hányinger elleni gyógyszert, és folytattam az életet.

A nevetés általában egy nevetséges gondolatból fakad, ami átvillan az agyamon.

Sokszor ez a gondolat egyszerűen azt jelenti, milyen nevetségesen lehetett egy esés. Vagy ami még jobb, milyen nevetségesek voltak a bukáshoz vezető események, ha sorra veszi őket!

Néha azon röhögök, hogy egyszerűen hangosan elmondom, ami éppen megtörtént; a katasztrófa hangosan elmondott verbális beszámolója lehet az a dolog, ami nem csak a fejcsóválást, hanem a tenyeret az arcra emelést és az elkeseredett kuncogást is inspirálja.

Azt hiszem, vannak emberek, akik körülnéznek, látják a mészárlást és sírnak… mert úgy értem, miért ne tennéd?!

De ott vannak azok az emberek, mint én, akik mindenképpen sírni akarnak mindenen (és talán a csendes, kis pillanatokban mi is így teszünk), de akik alapból a vicceket és nevetést adják.

Tesszük ezt azért, mert a nevetés nemcsak jobb érzés számunkra, mint a fájdalom és a frusztráció könnyei, hanem segít csökkenteni a sértett hullámok hatását is, amelyek kiáradnak belőlünk azokra, akik átéreznék vagy együttéreznének a helyzetünkkel.

A második dolog, amiért hálás vagyok, hogy még mindig van bennem optimizmus, annak ellenére, hogy hányszor estem vagy löktek.

Ha tudja, hogy mindig lehet rosszabb, az is alkalmas a poénokra.

Néha úgy érzed, hogy a helyzeted már nem is romolhatna, de az agyad tudja, hogy mindig van lejjebb, így az egymás mellé helyezés megnevet. És ebben a felismerésben van remény – remény, hogy nem megy lejjebb; remélem, sikerül újra felállnia és felülemelkednie rajta.

Mindazonáltal mindkét tulajdonság örök mentőövként szolgál, és megóv attól, hogy túlságosan mélyre süllyedjünk a sárban – mert nehéz elsüllyedni, ha ezer lendületes nevetés vesz körül.

Mindezt azért mondom, mert úgy gondolom, hogy az emberek gyakran tévednek abban, hogy pozitívak és reményteljesek legyenek, és úgy nevetnek, hogy hiányzik az érzelmi mélység és a helyzet megértése, vagy a törődés hiánya.

Hatalmas koncentrációt, erőfeszítést és törődést igényel a nevetés és a pozitív alapértelmezés szerinti választás. Ez egy tudatos döntés meghozatala, hogy felkelünk, mosolyogunk, növekedünk, és újra örömet keresünk. És amikor az embert negativitás veszi körül, olyan könnyű lenne a keserűséget és a kétségbeesést választani helyette.

Tehát ötöst adok a jó humorú és optimizmusúaknak, illetve azoknak, akik a nevetést választják.

Menj előre, mosolyogva. Még akkor is, ha az a$$-odra kerülsz.