[ad_1]
Anyám utolsó mosolya – Megható történet, amely mindannyiunkat elgondolkodtat!
– Örökre elvesztettem – mondtam magamban a templomban ülve, anyám temetésén. A rák végül győzött, elvitte tőlem.
– És most mi következik, istenem? – Megkérdeztem.
Életem egyik legnehezebb napja volt. A bátyám mellettem ült, a felesége kezét fogta, a nővérem pedig a férje vállára hajtotta a fejét. Senki nem vette észre, hogy egyedül ülök, mert én vigyáztam anyánkra, vele laktam, vigyáztam rá, készítettem ebédet, vittem orvoshoz. Az életem róla szólt. Most ennek vége, nincs már „munkám”, és nincs párom.
Pár perc múlva kinyílt a templom ajtaja, gyors lépteket hallottam közeledni. Mindenki megfordult és meglátott egy fiatal srácot, aki gyorsan leült mellém a padra.
– Elnézést, késésben vagyok – mondtam, de nem számítottam magyarázatra. A tiszteletes folytatta a misét. Néhány perc múlva a fiatalember a fülembe súgta:
– Miért mondja a pap Jane?
– Mert ez a neve, Jane – suttogtam.
– De a neve Elizabeth Parker.
„Semmiképpen!” Ő Jane Smith, az anyám. Szerintem lemaradtál a temetésről! tisztáztam.
– Ez nem Szent János? – kérdezte.
– Nem, ez a Szent Patrik templom. St. John’s az utca túloldalán van, közöltem vele.
– Óóó! – Ő mondta.
Aztán hirtelen nevetésben törtem ki. A srác is nevetni kezdett. Az egész templom minket bámult.
Aztán elképzeltem anyámat. Biztos vagyok benne, hogy most is sokat nevetne. A férfi végigült a szertartáson, és a végén együtt mentünk ki.
– Hát, a viselkedésünkről hetekig beszélni fognak a városban – mondtam neki mosolyogva.
– Ez volt a legjobb temetésem. A másik templomban volt a nagynéném temetése, de nem szerettem túlságosan – mondta mosolyogva a szája sarkában. Aztán meghívott egy kávéra. Az életem anyám temetésének napján kezdődött. Szeptemberben ünnepeljük a 10. házassági évfordulónkat. Aki megkérdezi, hogyan ismerkedtünk meg, a férjem azt mondja: – A feleségem anyja és a nagynéném hozott össze minket.
Aztán a kérdező távozása után egész nap ezen röhögünk.
[ad_2]
Forrás